A legelterjedtebb folyadék, mely a természetben óriási tömegekben fordul elő s nemcsak az állati és növényi szervezetnek egyik alap-alkotó része, hanem lényeges szerepet játszott a föld keletkezési történetében is. A viz szintelen, szagtalan, íztelen folyékony test, mely nagyobb tömegekben kékes szinbe játszik. Sem maga nem ég, sem az égést nem táplálja, de minden égésnek egyik égési terméke.
Egy liter vegyileg tiszta viznek súlya 4 C°-nál és 760 mm. légsúlynyomásnál 1 kg. és ez teszi nemcsak a mi súlymértékünk alapját, hanem a fajsúlymeghatározásnak is kiinduló pontja. A hőfok nagy befolyással van a vizre. 4 C°-nál a viz a legsűrübb és a hőfokkal fajsúlya is változik. Vegyileg tiszta viz 760 mm. légnyomásnál 100 C°-ra felmelegítve párolog és gőzzé alakul át; ezt a hőfokot forráspontnak nevezik. Ha pedig a vizet lehűtjük oly hőfokra, hogy az megszilárdul, azaz jéggé fagy, akkor e hőfokot 0-val jelöljük s fagyáspontnak nevezzük. Hogy a 0-foku jégből (1 kg.) 0-foku vizzé olvadjon, erre 79° hőegység kivántatik.
A viz vegyjele H2O, azaz benne két térfogat hidrogén egy térfogat oxigénnel vegyül. Százalékokban kifejezve, a viz 88,89% oxigént és 11,11% hidrogént tartalmaz. Molekuláris súlya 18, mert benne 16 sr. oxigén vegyül 2 sr. hidrogénnel, lévén a hidrogén atomsúlya 1, az oxigéné pedig 16. Miután pedig 2 térfogat hidrogén és 1 térfogat oxigén 2 térfogat vizet adnak, tehát a viz térfogatsúlya 9 (hidroé 1). A térfogati összetételről meggyőződhetünk, ha egy U-alaku csőben a vizet felbontjuk villamos árammal. Akkor ugyanis az egyik csőben hidrogén, a másikban oxigén keletkezik s e gázok alatt a vizoszlop nem egyforma magas; az oxigén alatt a cső felét vizoszlop tölti be, a hidrogénes csőben pedig a vizoszlop egészen leszáll, azaz kétszer annyi hidrogén keletkezett mint oxigén. Ugyanezt látjuk a viz szintézisénél, azaz összetételénél. Ha egyenlő térfogatu hidrogén és oxigénen villamos szikrát bocsátunk át, akkor ezek vizzé egyesülnek, de e célra az oxinénnek csak fél térfogata használtatik el.
A viz a természetben azonban két alkotó részén kivül egyéb anyagokat is tartalmaz; ha valamely földrétegen átfolyik, akkor ennek oldható anyagát kioldja és igy vegyileg tiszta viz a természetben nem is létezik. Ha ilyent akarunk előállítani, a vizet desztillálni kell. Ez azon alapszik, hogy a vizet elpárologtatjuk, ekkor csakis tiszta vizgőzök illannak el, holott a feloldva volt anyagok visszamaradnak, a párákat azután lehűtik. A desztillálást vagy nagy desztillálókban eszközlik, vagy pedig egy lombik s retorta között hűtőt alkalmaznak (Liebig-féle hűtő) és a retortában melegítik, a lombikban pedig sűrítik. Ivóviz alatt olyan természetes, tiszta, átlátszó, szintelen és szagtalan vizet kell érteni, amelyik kellemes hőfoka mellett (6-12°) semmiféle káros alkotó részeket nem tartalmaz. 
Az esőviz a legtisztább viz a természetben, de még sem vegyileg tiszta. Lágy viznek szokták nevezni, mert kevés benne a mész- és magnéziasó, s ezért mosásra alkalmas; a forrásvizek ellenben kemény vizeknek neveztetnek, mert a fenti sókat tartalmazzák, s ezért mosásra nem alkalmasak. A folyóviz annál tisztátalanabb, minél távolabb esik a forrástól. A forrásvizek általában véve keményebbek, mint a folyóvizek s ammonia-, valamint salétromsavas sók ritkán vannak benne. 1 cm3 forrásvizben 20-1200 sr.-ig van szilárd anyag feloldva s ezek többnyire kénsavas, sósavas, szénsavas és kovasavas sók. A forrásvizek alkotó része különben változik a hőmérséklettel is.
A viz mint az ember tápláléka, l. Táplálkozás.
A viz a földön szakadatlan körforgásban van. Gőzalakban száll föl a levegőbe (a gőzmennyiség, mely évenkint levegőbe száll, meghaladja az 1000 köb földrajzi mérföldet), megsűrűsödik és mint légköri csapadék hull vissza a földre. A csapadéknak v. egyharmada mindjárt elpárolog (vagy növényektől szívatik fel), egyharmada a felületről lefolyik, egyharmada pedig a talajba, a szirtek hasadékaiba szivárog. A viz ezen körforgása közben mint hatalmas geologiai tényező működik, amennyiben útjában egyrészt pusztít és alakít, másrészt anyagot lerak és alkot. Végzi pedig geologiai működését egyaránt folyós és szilárd állapotában, viz és jég alakban (a jég geologiai működéséről l. Glecser). Mint a folyós viz működéséhez onnan kap erőt, hogy a magasból mindig a mélységbe törekszik, a föld legmagasabb emelkedéseiről a földfelület legmélyebb szintje, a tenger felé veszi útját. Ez útja közben minden akadályt legyűrve rohan tova; ha mekanikai erejével nem győzi, neki fog oldó munkájával és ha a hurcoló meg oldó erő együttesen sem elégséges az akadályok leküzdésére, segítségére van a fagy, valamint még a napsugárzás, mely utóbbi a kőzeteket kiterjeszti, felaprózza, a fagyás közben pedig az által, hogy a likacsokban, hasadékokban meggyülő viz kiterjed, a sziklák szétrepednek, széttördelődnek, megkönnyebbíttetik a hurcolás munkája, hogy aztán útjában a magával hurcolt anyagokat le is rakja. Amaz út, melyet a viz megtesz, hogy a magas hegyekből a völgybe, a síkságra, innen pedig a tengerbe kerüljön, kettős. Egyik része a viznek földalatti utakon halad, a másik pedig a föld felületén bolyong. De ha bele is került a tengerbe, a viz geologiai működése még nem ért véget, a viz tenger alakjában is jelentékeny geologiai munkát végez. Az a munka, melyet a viz geologiai működése közben végez, vagyis a közben, hogy a földfelületet egyre alakítja, részint kémiai munka, részint pedig mekanikai; mindkét munka közben pusztít is, meg alkot is, azaz egyik helyen rombol, a másikon épít, munkája végeredményben nivellálás.
A vizet Thales és Aristoteles elemnek tartotta, Newton azt mondta róla, hogy rokona a levegőnek, Leibniz pedig a hegyi jegeceket is kijegecedett viznek tartotta. A vizet mint égési terméket Cavendish ismerte fel és Watt már vegyületnek mondotta. Alkotó részeit Lavoisier ismerte fel, molekuláris összetételét pedig Gay-Lussac állapította meg.